Ünnepi írások a hatalomátvétel 75. évfordulójára IV. Rész
Korunk tipikus tudathasadásának köszönhetően még ma is sokan állítják az ún. nemzeti oldalon, hogy egyedül a „gazember nyilasok” felelősek mindazon rosszért, ami a második világháborúban és utána a magyarság nyakába szakadt.
Egyesek ezt még azzal emelik az elmebetegség szintjére, hogy szerintük a nyilasokból lettek a kommunisták, sőt a hírhedt ÁVO-t is velük töltötték fel, s így a Rákosi-terror kínzókamráiban egykori nyilas keretlegények végezték el a legpiszkosabb munkát. Ezen baromság legfőbb ügyeletes propagálója nem más, mint az állítólagos „történelemtanár” Bayer Zsolt, a Fidesz-holdudvar ünnepelt sztárja és a köré sereglett bólogatójánosok.
1944. október 15-e után – amikor Szálasi Ferenc államfői minőségben a krisztusi szeretet erényeit gyakorolva legnagyobb ellenségeinek is megbocsájtott, és minden keresztény magyarnak fehér lapot adott – a magyarországi alvilág, kihasználva az adott lehetőségeket, fénykorát élte. Ma már persze senkit sem érdekel – legkevésbé a minden bűnt csak a nyilasok nyakába varrni akaró „neo-horthystákat” – hogy a Mozgalom Nemzeti Számonkérő Szék néven ismeretes csoportja hány zöld ingbe bújt alvilági bűnözőt és egyéb, a mozgalomba furakodott szélhámost volt kénytelen lefülelni, őrizetbe venni és rablógyilkosság esetén – kivégezni…
Emlékeztetnénk egy rádióriportra is, amely azt adta hírül, hogy Vajna Gábor hungarista belügyminiszter öreg magyar rendőröket tüntetett ki, akik őrizetbe vettek egy csoportot, amely hungarista egyenruhában zsidó vagyonokat fosztogatott. Noha a vizsgálat kétségtelenül megállapította, hogy az elfogott személyek sohasem voltak a Hungarista Mozgalom tagjai, még ma sem gátolja a magyar nyelvű zsidó sajtót, hogy mindezt a hungaristák számlájára írják.
A gyengébbek kedvéért ezredszer is megismételnénk néhány tényt. A háború végén a Nyilaskeresztes Pártot – erényeivel és hibáival együtt – elsöpörte a történelem vihara. Vezetőinek jó részét kivégezték, vagy jobbik esetben – bebörtönözték.
Az emigrációban kiadott Hídverők c. lap 1956. évi 7-9. számában hazai újságcikkek alapján rekonstruálta a nyilasok elleni megtorlást, és a valószínűleg hiányos lista a nem sokkal több mint egy év alatt kivégzettek vagy elítéltek névsorával így is 26 teljes oldalt tesz ki.
A Nyilaskeresztes Párt, illetve a Hungarista Mozgalom ténykedéséről, huszadik századi történelmünkben játszott valódi szerepéről mind a mai napig nem készült objektív, elfogultságtól mentes történelmi elemzés hazánkban. Ezt a feladatot egy önkiválasztott történészi gárda sajátította ki magának, ahol a hamisítás, ködösítés művelése szinte apáról fiúra száll (lásd pl. Karsaiékat). De még az ő mindenre kiterjedő kutatásaikból sem tudunk egyetlen ismert nyilasról – pedig volt belőlük sokkal több, mint gondolnák – aki Rákosi vagy az ÁVO szolgálatába szegődött volna. Ilyesmivel manapság kizárólag azok kérkednek, akik a saját kommunista múltjukat, vagy a kommunizmus alatt játszott szerepüket akarják elpalástolni.
És még valamit. Ne akarjanak ők zsidóbbak lenni a zsidóknál. Elégedjenek meg néhai Lévai Jenő közismert zsidó történész, több témába vágó könyv szerzőjének megállapításával:
„Szálasi Ferenc, aki Horthyt felváltotta, egyébként nem tartozott a vérszomjas zsidógyűlölők sorába. Programja nem írta elő a zsidóság deportálását sem. Tehetetlen volt azonban a németek követeléseivel szemben. Szálasi deportálás helyett a főváros védelmére szükséges sáncásásra rendelte ki október utolsó hetében a mozgásra képes zsidó férfiakat és nőket. A zsidókérdést a háború után helyben Magyarországon akarta a saját tervei szerint megoldani. Szálasi minden zsidónak megígérte, hogy nyugodtan élhet és dolgozhat Magyarországon.“ (Idézetek az Izraelben kiadott magyar nyelvű Új Kelet c. lap korabeli számaiból átvéve. D.K.)
Ezért a kijelentéséért – amelyet 1969 augusztusában, mint meghívott és „elismert szaktekintély“, az ötödik jeruzsálemi „Zsidóságtudományi Világkongresszuson“ volt bátor hangoztatni, a budapesti gettó megmaradásának történetéről szóló előadásában – 24 órán belül el kellett hagynia Izraelt, és soha többé nem kapott oda meghívást. Lévai, akit aztán a nyilasok iránti szimpátiával elmebetegség lenne vádolni, 1945 után sorra-rendre jelentette meg könyveit a „zsidóság vészkorszakának“ történetéről. Mai szemmel nézve ezek a könyvek kivétel nélkül az akkori judeo-bolsevista szemlélet jegyében íródtak. Kirívó példának számít a Raul Wallenbergről írt könyve. Mint később elismerte, ő igen jól tudta már annak idején, hogy a svéd diplomatát nem nyilas pártemberek ölték meg, de könyve megírásakor ezt még nem volt lehetséges közölni, és ezzel hozzájárult, hogy ezért a meg nem történt gyilkosságért – a kornak megfelelően – a mindenért felelős nyilasok közül végezzenek ki valakit. Mégis tiszteletet érdemel, hogy végül is 78 éves korára – a tények súlya alatt, amelyeket nagyon jól ismert – volt bátorsága a fent idézett kijelentésre, minekutána aztán rögtön megszűnt szaktekintélyi mivolta. A budapesti gettó megmenekülésében szintén nem kis szerepet játszott Szalai Pál, aki a gettó nyilas őrségének parancsnoki minőségében minden próbálkozást megakadályozott, hogy valaki kárt tehessen az ott lakó zsidók életében. Ezért a cselekedetéért a háború után az ország új uraitól magas rendőri rendfokozatot kapott, persze elhallgatva, hogy amit tett, azt Szálasi Ferenc egyenes utasítására tette.
Az olcsó és népszerű rágalomszólamok helyett maradjunk csak a történelmi adatok mellett. Szintén illenék végre megismerkedni egy vitazáró, így döntő jelentőségű történelmi dokumentummal. Szálasi Ferenc az 1944. június 3-án kelt és Hitler Adolfhoz intézett memorandumában tiltakozott a magyarországi zsidóságnak Németország részére történő kiszolgáltatása ellen, s hivatkozott Magyarország szuverenitására. Az emlékirat rámutatott a zsidókérdésre, amelynek emberséges és Európa minden államára kiterjedő megoldása – kétségtelenül – a jövő egyik aktuális kérdése. De ezen megoldás csak olyan lehet – írja Szálasi Ferenc – amely elbír minden jogászi, lelkészi és állambölcseleti kritikát. Ilyen „gazember“ volt Szálasi Ferenc. Sőt még ennél is nagyobb, mivel a hatalom birtokában még annak a janicsár bírónak is fehérlapot adott, aki őt – bizonyítékok hiányában is – háromévi fegyházra ítélte, arról nem is beszélve, hogy az 1944. március 19-e után letartóztatott Bajcsy-Zsilinszky Endrének a nyilas hatalomátvétel után szintén haja szála sem görbült, és már egészen más lapra tartozik, hogy utána mégis a másik sorsot választotta.
Végül emlékeztetnénk a nyilasfóbiában szenvedő „nemzeti oldalt” egy szintén nem elhanyagolható, kőkemény tényre is. A több mint 400 000 főt kitevő vidéki zsidóság deportálása idején nem Szálasi Ferenc, hanem a kimondottan németbarát és nem nyilas Sztójay Döme ült a miniszterelnöki székben, az államfőt pedig továbbra is Horthy Miklósnak hívták. A neo-horthysták kedvenc legendájával szemben, miszerint szegény Horthy Miklós nem tehetett semmit, mert a német megszállás következtében nem volt beleszólása a dolgok menetébe, azért halkan feltennénk a kérdést: akkor miképpen volt lehetséges, hogy 1944 nyarán mégis leállíthatta a deportálásokat, sőt a németbarát Sztójay Dömét is leváltotta, és helyette a kiugrási kísérletbe beavatottnak számító Lakatos Gézát nevezhette ki új miniszterelnöknek? Na erre válaszoljanak végre a nagyokosok!
Ami azonban az 1944-45-ös hungarista ellenállás és az ’56-os forradalom komplexumát illeti, 1944 és 1956 októbere között az összehasonlítást nem csak mi tettük meg eddig. Adjuk át a szót a nyilasok egyik legvérmesebb ellenfelének, a szovjet csapatokat „Isten hozott!” kiáltással fogadó, majd Imrédy Béla kivégzéséhez népügyészként segédkező, később New Yorkban Az Ember c. judeobolsevista lapban sorozatosan vezércikket író Sulyok Dezsőnek, aki – 1958 decemberében a New York-i Petőfi Kör egyik vitaestjén – a következő kijelentést tette:
„Vegyék tudomásul, hogy Budapest 1944-45-ös védelmét az októberi szabadságharc rehabilitálta, mert a kettő teljesen azonos volt. Mindkettő irracionális volt, de ha az ’56-os szabadságharc jogosultságát elismerjük és felmagasztaljuk, ami helyes, akkor tudomásul kell venni, hogy ez igazolta a ’44-45-ös koalíciós Szálasi-kormány küzdelmét. Akkor is, most is a bolsevizmus, a szovjet ellen folyt a harc…”
Befejezésül a 75-ik évforduló alkalmából idézzük fel újra Kossuth Lajos örökérvényű üzenetét az utókor számára:
„Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak, becstelenségnek és árulásnak gátat vetettünk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk.“
Dobszay Károly
Zöldinges.net
